Már talán egy hónapja is megvan, hogy a World of Warcraftban a Merdeus nevű karakterem a Reign in Blood nevű guild tagja lett. Egy ilyen kis csoportosulásban az emberek hamar megismerik egymást, már amennyire a lehetőségek engedik, aztán jönnek az események.

Vasárnap volt a Gunga nevű karakterrel játszó srác születésnapja, és ezt illően meg is ünnepeltük. Este 7 körül, aki tudott online lett, és megkaptuk az instrukciókat. Csináltunk (a 3 szervező kivételével) egy-egy babyorc-ot, azaz megszületett többek között Babymardeus, Babybovine, és a többiek. Ezután a feladat az volt, hogy ezekkel az 1-es szintű karakterekkel elfussunk Thunder Bluff-ba, ami kellően messze van, és elég sok magasabb szintű ellenfél van az úton, akiknek egy csapás egy level 1 orc. Aki beért TB-ba, az ott megkereste Eudoxia-t, aki szmokingba öltözve várt ránk, és kaptunk egy adag alkoholos löttyöt. Ezt ott meg lehetett inni, de nem volt célszerű, mivel a következő állomás Orgrimmar volt, ahova a legyegyszerűbb repülve menni, ami viszont 50 réz. Pénzünk nem volt, így akinek volt esze pénzzé tette a a piát (60 réz) és így elrepült OG-ba, ahol megkereste Shaap-ot. Tőle sört kaptunk, ami hála az égnek már megmaradt, mert Undercity-be eljutni Zeppelinnel nem kerül semmibe. A másik kontinens hordás fővárosában várt minket az ünnepelt, Gunga, UC legmélyén. Aztán mikor mindenki megérkezett, megittuk a sört, a karakterek jól berúgtak, mindenki /dance-olt, és készült néhány fénykép is.

Sokak biztos értetlenkedve olvasták a fenti kis beszámolót. Nehéz ezt annak átérezni, aki nem játszik, de ha azt vesszük, hogy ezek az (angol, dán, holland, török, magyar, stb.) emberek valami módon jól erzik magukat “együtt”, nem tagadhatjuk, hogy van egyfajta közösségépítő hatása. Teljesen magyar guild-ek szoktak rendes bulikat is tartani, mi viszont eléggé szét vagyunk szórva Európában, mégis van valami, ami összeköt, és ugyan ki tudja milyen kapcsolatokra tehet szert az ember lépten-nyomon

Ma délután felhívott Mesi, hogy mi lenne, ha elmennénk moziba. Mióta vártam már ezt, végre mozi, szóval gyorsan letusoltam, és 7-re bementem a Westendhez. Háromnegyed 8 kötül találkoztunk, majd abban maradtunk, hogy a Cukorfalat című, 21:45-kor kezdődőt fogjuk megnézni. Addig viszont még volt két óra, így elmentünk enni, meg vásárolni. Már régóta kerestem egy klassz pulcsit, és ma rám mosolygott a szerencse, találtam Heavy Tools kapucnist, ami abból az anyagból van, ami kimondottan szeretek, így meg is vettem. Aztán leültünk dumálni, és hamar el is jött a mozi ideje.

Felmentünk, megvettük a jegyeket, meg egy-egy adag nachost, amihez most kértem paprikát is. Meglepve tapasztaltam, hogy ugyanaz a szeletelt savanyított chilli van hozzá, mint ami a Buger King X-tra Long szendvicsében is van (végül aztán csak a felét tudtam megenni). Beültünk a filmre, először csak mi ketten voltunk, aztán még csatlakozott pár ember, de nagyjából üres volt a terem. Végignéztük a reklámokat, az előzeteseket, aztán kezdődött a lényeg. Már az első néhány képkockán látszott, nem mindennapi rendezéssel van dolgunk. Nagyon jól vágták a filmet, és az operatőri munka is lenyűgöző, olyan átmenetekkel, hogy az embernek tátva marad a szája. Chat beszélgetést látunk egy monitoron. Találkát beszélnek meg, majd egy cukrászdában találkoznak. A lány, Hayley (Ellen Page, X-Men III) 14, a férfi, Jeff (Patrick Wilson) 32. Beszélgetnek, a lány a korához képest igencsak felnőttesen viselkedik, majd valami kapcsán úgy döntenek elmennek a férfi lakására… itt kezdődik minden.

A film címére ismét beigazolódott, hogy a magyar fordítók siralmas munkát végeznek, ugyanis a “Hard Candy”-t Cukorfalatnak fordították, ami ugyan nem a legrosszabb választás, de egyáltalán nem fejezi ki azt, ami a címmel az alkotók célja volt. A Hard Candy, vagy Jawbreaker az a fajta töltetlen kemény cukorka, amit mi itthon savanyú cukor néven ismerhetünk (esetleg “savanyacukor”, ha a nagyink szerette), és a mondanivalója, hogy a finom édességbe beletörhet a fogunk. Na pont ez az, amit a magyar címből nem lehet érezni. A film kötelező darab, még ha az embert sokkolja is ez a drámai thriller, jótanács: ne vigyél popcornt, annyira leköt a film, hogy nem fog eszedbe jutni, hogy egyél.

A film után, a már záró Westend oldalánál távoztunk, és a Váci utca mentén gyalogoltunk a Nyugati tér felé. Mindketten tisztában voltunk az elmúlt napok eseményeivel, és elég nyugtalanul bandukoltunk. Majd megpillantottunk egy kisebb csoportot magyar zászlókkal szemből közeledni. A film óta a torkom helyébe emelkedett gyomrom azt hiszem az agyamig ugrott fel, de minden aggodalmunk ellenére nyugodtan sétáltunk el egymás mellett. Az igazság az, hogy utólag világos, hogy nem bántottak volna minket, de a közhangulat, hogy 11 után már nem szívesen mászkál az ember az utcán, sajnos meghozta az eredményét. Remélem hamar vége lesz a tüntetéseknek.

Mióta a 13. kerületben lakom, először kellett éjszka hazajutnom. Szerencsére emlékeztem, hogy a minap megnézem, éjszaka a 950-essel jutok a legközelebb a lakáshoz, és rendben haza is értem. Persze mióta megvan a Mio, akár GPS-szel is hazanavigálhattam volna magam, de annyira azért ismerem a környéket, hogy erre nem volt szükség.

Mivel úgy néz ki ebben a félévben többet fogok az egyetemen tölteni, mint tavaly, valahogy meg kellett oldanom, hogy mindig elérhető legyek e-mailben is, és valószínűleg a dolgaim is besűrűsödnek annyira, hogy érdemes lesz újra határidőt naplót vezetnem. Mindez persze annak köszöngető, hogy a munkahelyen kötetlen lett a munkaidőm, gyakorlatilag a feladataim, és azok határideje szabja csak meg hogy is fogok dolgozni.

Ennek a menedzselésére szereztem be hétfőn a Miot (Mitac Mio P550). Volt már PDA-m. Nagyjából másfél éve, egy Pocket LOOX 720, amit ugyan nagyon szerettem, de akkoriban nem igazán használtam ki, és végül annak a lecseréléséből befolyt összeg volt az, amiből az iPodot vettem tavaly nyáron.

Ezzel a kis eszközzel napközben csatlakozhatom a BME vezetéknélküli hálózatához, letölthetem a leveleim, és akár még msn-ezhetek is. Persze közben rendszeresen figyelmeztet a találkozókra, órákra, rendezvényekre és egyéb programokra, amiket beütemeztem. A Mio P550 alapszolgáltatásai között van a WLAN, a Bluetooth, az infra és a GPS is, amit viszont program nélkül egyelőre nem sok mindenre tudok használni. Mégis célszerűnek láttam ezt megvenni, mert a legfrisebb technológiákkal legalább még hosszú ideig hasznos lesz. Nagy örömömre a csomagban van magyar fordítás a gépen futó Windows Mobile 5.0-hoz, és vele együtt magyar billentyűzetek is települnek, amivel azért jóval kényelmesebb a magyar szöveg bevitele.

A Mio nem különösebben nagy, kényelmesen elfér a zsebben, nicns rajta 1000 gomb, és egy kiváló stylus (érintő pálca) van hozzá. Mióta megvan már csatlakoztattam mind az iMac-hez, mind a Lenny-he, jelenleg pedig a szobai WLAN-ra kötve itt csücsül mellettem a töltőjére dugva.

A neten elég kevés forrást találtam a készülékkel kapcsolatban, ezért előfordulhat, hogy több írás majd a jövőben a vele kapcsolatos tapasztalataimról fog szólni, hátha ez segít valakinek, aki bizonytalan, vagy csak érdekli a dolog.

A héten úgy döntöttem, hogy szólok az Adium fejlesztőinek arról a hibáról, ami az 1.0 eddigi béta verzióiban mindenhol jelen volt. Az Adium, azok kedvéért, akik nem tudnák egy több protocolt (ICQ, MSN, Yahoo, Jabber, stb.) is kezelő chat program Macintoshra. A hiba pedig az volt, hogy mikor az ICQ-s kapcsolataimmal beszélgettem, és be volt kapcsolva az a funkció, hogy megjelenítse a küldő szövegformázási beállításait, akkor összevissza, kisebb-nagyobb méretben jelent meg a szöveg.

A hiba, az egyik sor óriási, a másik pedig nagyon apró

Írtam a fejlesztőknek egy bug jelentést, amire igen hamar válaszoltak is, majd még 1-2 levelet váltottunk, megkérdezték milyen ICQ klienst használnak a kapcsolataim (ezért kérdezgettem meg némelyőtöket pár napja), és azt ígérték a következő béta verzióban kijavítják. És ma, 4 nappal később megérkezett az új verzió, benne az általam bejelentett hiba javításával. Büszke vagyok magamra, részem volt benne, hogy jobbá tegyem ezt a programot.

A hiba javítására vonatkozó rész a Release Notes-ban, sárgával kiemelve

Nem először fordult velem elő, hogy rosszul ítéltem meg egy filmet előre. Ez nem azt jelenti nálam, hogy rossz vagy jó egy film, sokkal inkább a hangulatát illetően. Az itthon lévő, még meg nem nézett filmeket a bórítójuk alapján nagyjából el szoktam helyezni valahogy, aszerint hogy milyen hengulatban célszerű megnéznem őket. Aztán, mikor abban a hangulatban vagyok, és eszembe jut, akkor veszem elő. Így előfordul, hogy egy film hónapokig porosodik a polcon, és sokszor kellemesen csalódom.

Nem történt ez másként ezzel a filmmel sem. Már talán több is, mint egy éve kaptam gyerekkori barátaimtól ajándékba, és így első pillantásra, nézve a képet, a címet, valami vígjátéknak lőttem be. (Nem is tévedhettem volna nagyobbat.) Ma délután valahogy kedvem támadt megnézni a Ponyvaregényt, ami viszont a Nightwalker halála óta sajnos nincs meg, eszembe jutott viszont a Garden State, ami csak azért nem veszett oda a külső meghajtóval együtt, mert még a “megnézendő” filmek közt volt az iMac-en. A zenéje is megvan, már többször végig is hallgattam, ami megint egy érdekes élmény. Mármint az, hogy zenét már ismered, mielőtt megnézed magát a filmet. Ebben az a jó, hogy miközben nézed, jóleső felismerés tölt el, ha meghallod a már ismert számokat. Mondjuk ez csak, a mostanival együtt, kétszer fordult velem elő.

Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon, és elkezdtem nézni. Persze vártam a vicces jeleneteket, amiken majd jót nevetek, de… igazából nem jöttek. Sőt, a film konkrétan a főszereplő srác édesanyjának halálával kezdődik. Aztán ahogy bontakozott ki a cselekmény vált világossá, hogy sokkal inkább egy romantikus filmet nézek, mint vígjátékot. Egy idő után el is múlt a korábbi beidegződés, és tiszta fejjel adtam át magam a történéseknek. Körülbelül négy nap eseményeit sűrítették 100 percbe, ami alatt lehetőséget kapunk megismerni Andrew Largemant (Zach Braff), aki a temetés miatt tér haza szülővárosába. Az első nap, az orvosi rendelőben találkozik Sammel (Natalie Portman, Star Wars III), aki a tervezett négy nap legmeghatározóbb élménye lesz. A kínos vagy szomorú részleket nagyon jól ellensúlyozza pár megfelelően elhelyezett kis poén, így a film összességében könnyed, és lelkileg sem pozitív, sem negatív irányban nem megterhelő. A szereplők igazodva a rövid időtartamhoz nem mennek át nagy lelki változáson, első megnyilvánulásuk jellemző lesz rájuk az egész film során. Kivétel ez alól persze Andrew, aki hosszú ideje először hagyja otthon a gyógyszereit, és tapasztalja meg, milyen is a való élet.

Aki teheti, nézze meg!

Sokan szeretik az “eső illatot”. Ez az az illat, amit egy nagy eső után érzünk, ha kinyitjuk az ablakot, vagy kimegyünk a szabadba. De hát az eső az csak víz, annak nincs is illata, akkor ugyan minek van?

Amíg nem néztem utána, volt egy elméletem, miszerint: Az emberek nagy része élete során többnyire a száraz időre jellemző levegőt lélegez be. Tele porral, szmoggal, és mindenféle a környezetünkben megtalálható dolog illatával. Ekkor jön egy eső, mindezt elmossa, és mi marad? A friss, tiszta levegő. Azért tűnik illatnak, mert nem ehhez vagyunk szokva.

Persze a fenti magyarázat sem lenne rossz, de a valósághoz semmi köze. Igazából az, amit a többség “a friss, tavaszi eső illatának” nevez, az nem más, mint ózon. A természetben keletkező ózonnak, ami vízeséseknél, vagy a villámok hatalmas erejű kisülései hatására jöhet létre, kicsit más az illata, mint annak, amit többnyire a fénymásolónál szoktunk érzni, és csak azért nem ismerjük fel, mert eszünkbe se jut, hogy azzal társítsuk. Agyunk hajlamos a legegyszerűbb megoldásnak engedni, hogy az bizony az “eső illata”. Az ózon szó egyébként a görög ozein kifejezésből ered, ami azt jelenti: szag, illat, szagolni.

Forrás: IONAIR.HU – Tiszta a levegő

Hogy mennyire szerencsétlen volt a laptopom új névválasztása, azt mi sem bizonyíthatja jobban, mint, hogy a kis Mjolnir alapból “halva” született. Nagyjából két hete mentem el érte (először), fogadtak, kihozták a gépem, bekapcsoltam: Windows Vista… ácsi, hol a preload telepítés. Szóltam a szervízes srácnak, aki elnézést kért, és megígérte, hogy másnapra meglesz.

Szóval nem volt épp sikeres az első születési próbálkozás. Aztán másnap visszamentem, bekapcsoltam, preload telepítés rendben, elindul a friss-ropogós Windows, és felvillant a wi-fi kis visszajelző lámpácskája. Na mondom ezt ki is kapcsolom gyorsan… ácsi, nem működik a gomb, csak lötyög, nem csinál semmit. Szóltam a szervízes srácnak, aki elnézést kért, és hátraszaladt a géppel, hogy szétszedjék. Majd visszatért, és látszott, hogy a szavakkal küzd. Közölte, hogy az alaplap (amit az Ethernet meghibásodása miatt garanciálisan cseréltek) el van törve, pontosabban az a kis pöcök, ami a gombhoz kapcsolódik. Valószínűleg hibásan érkezett… na persze. Azt mondta vigyem nyugodtan el a gépet és használjam, majd szólnak, amint lesz új alaplap, és akkor aznap kicserélik.

Nos mit is mondhatnék, ez sem épp jó ómen, ezért úgy döntöttem, mielőtt az isteni kalapács nevén felbuzdulva, szétvernék a laptoppal néhány fejet, inkább eljöttem, és elhatároztam, hogy új nevet kap majd a kicsike. Annak a napnak a pikantériáját az adta meg, hogy mikor bementem a McDonald’s-ba, hogy vegyek ezt-azt, ott is csak azért nem vert át (véletlenül) a csaj egy krumplival, mert figyeltem. Szóval az a nap a hiányos szolgáltatások napja volt. Aznap kezdett a marketinges leányzó a cégnél, akinek a gépét használtam addig, így éppen időben kaptam vissza a ThinkPad-et. Feltelepítgettem szépen minden fontosat rá, és onnantól újra azon dolgozhattam… várva, hogy megjöjjön az új alaplap.

Eljött aztán ennek a hétnek a keddje, mikor is, a géppel a hátamon épp a villamoson utaztam az egyetem felé, és megcsörrent a telefonom. Az IBM-től volt egy fickó, és közölte, hogy megjött az alaplap. Felcsillant a szemem, és mondtam neki épp a közelben vagyok gépestől, beviszem most azonnal, de kérte, hogy inkább pénteken vigyem… inkább nem gondolkodtam rajta miért. Az órarendem szerint ezen a pénteken Mérés 2 laborom volt. Óra előtt elrohantam az InfoParkba leadtam a gépet, majd elmentem mérni. Azt mondták 3-ig vannak ott, de addigra kész is lesz. A mérés érdekes volt. Ciprivel mértem, aki ugyan elkésett, kimondottan jó mérőtársank bizonyult, annyira, hogy az én pedánsan összeépített kapcsolásom állandóan érintkezési hibával küszködött, míg az, amit ő rakott össze, és én javítottam ki neki, tökéletesen működött. Olyannyira, hogy egy-egy négyessel távoztunk, 4 és fél órá után. Még volt fél órám, siettem az InfoParkba,hogy átvegyem a gépet. Kihozta a szervízes, körbenézegettem, minden működött, megkaptam az új munkalapot, és elégedetten távoztam.

Aznap még beruháztam egy Flash MX Studio könyvre is, és kaptam törzsvásárlói kártyát a Líra könyvesboltban, ami 7% kedvezményre jogosít. Hazafelé bementem a Burger Kingbe a Blahánál, és ettem egy X-tra Long menüt… csípős volt és finom, és akkora, hogy a 8 hagymakarikával együtt alig bírtam megenni. Miután hazaértem nemsokkal később jött a gázóra leolvasó, és megállapította, hogy hiányos a gázóra, nincsenek levédve a hollanderek rajta, így lehet gázt lopni. Megnyugtatott, hogy ez nem az én hibám, és hogy hamarosan fel fogják majd szerelni egy egyeztetett időpontban. Aznap lejártam a lábam… estére rendesen meg is fájdult. Leültem hát és nekiláttam az intiweb 2.0-nak.

Ja, el is felejtettem, a laptop neve egyszerűen Lenny lett… a Lenovo miatt.

Azt hiszem, aki nem RSS olvasóval olvassa a blogot azonnal szembesült a változással. Tegnap délután leültem, kitöröltem a keret kinézetére vonatkozó stíluslapokat, és újra kezdtem. A bejegyzések kinézetét megtartottam, ott nem láttam értelmét változtatni, ellenben a többire már ráfért egy kis frissítés. Nagyvonalakban: új design, lekerekített sarkok, dátum oldalt, eltűntettem a főoldali galéria ítelítőt, újraírtam a galéria modult, és kiegészítettem ezzel-azzal. Ott is aktív az oldalsú hasáb, albumoknál az albumban lehet lapozni vele, nagy kép esetén pedig az előző és a következő kép látható kicsi, kattintható formában. A galéria képei 4 oszlopba vannak rendezve, részletes nézet esetén pedig kettőbe.

Hát nagyjából ennyi, ezt nevezem 2.0-nak!

Ezzel a zenekarral nagyjából 2 éve kerültem kapcsolatba először, mikor utánanéztem, miféle zenék szólnak a Need for Speed: Underground játékban. Köztük találtam a Ride c. számot, majd később, annak az évnek a nyarán a Pókember 2. filmzenéjét hallgatva akadtam a csapat Lucky You c. dalára. Nagyon tetszett mindkettő, és azt hiszem nagyjából ekkor kezdtem jobban utána nézni, kik is a Lostprophets.

A wales-i banda második Start Somtehing elnevezésű albumáról származik a fenti két szám, amit valahogy meg is sikerült szereznem akkoriban, és hallgattam egy ideig. Ez persze koránt sem elég ahhoz, hogy én eredti lemezeket vegyek, szóval el kellett még telnie egy kis időnek. Idén tavasszal tört rám valahogy, hogy állandóan a Start Something ment az iPod-on, sőt a laptopra is áttöltöttem, hogy melóban is hallgathassam. Közben kijött az új Liberation Transmission album is, és így ősz elejére odáig jutottam, hogy szükségessé vált, hogy a kezemben tartsam a lemezeket.

Ez egy furcsa érzés. A digitális média világában, mikor bárhonnan letöltheted a zenéket, amire csak vágysz, a lemezek kezdik elveszteni az értéküket. Ez persze csak a piaci megközelítésből igaz. Bizonyos dolgok piaci értékvesztése felértékeli ugyanazokat a dolgokat a gyűjtői síkon. Emiatt lehet az, hogy ugyan temérdek szám csak letöltve van meg, a kedvencek (Heaven Street Seven, Rammstein, Taty, Strong Deformity) lemezei ott sorakoznak a polcon is. Míg régen azért vettél lemezt, hogy hallgathasd a számokat rajta, ma már az esetek nagy hányadában az albumot már többször is végighallgattad, mikor eljön a pont, hogy a kezedben akarod tartani a műanyag, jobb esetben papír tokot. Ki akarod nyitni, kiemelni a lemezt, belelapozni a szövegeket tartalmazó könyvecskébe, és gyönyörködni benne. Nagyjából ugyanez a helyzet a DVD-kel is. Aki DVD-t vesz közülünk, az már nagy valószínűséggel látta a filmet, és csak azért veszi meg a lemezt, hogy a kezében tarthassa. A múlt héten sikerült megszereznem az Akira-t és az Ál/Arc-ot. Mindkét film egy mestermű, a kedvenceim közé tartoznak. A hétvégén szüleim felhozták (a lakás berendezés harmadik hullámával együtt) a héten megérkezett Lostprophets albumokat is.

Mindenkiben megvan a gyűjtő hajlam, a vágy hogy birtokold, hágy brámikor a rendelkezésedre álljon, bármikor gyünyörködhess benne.

Ma elmentem leadni az indexem, aztán úgy döntöttem elugrom az Aqua Computerbe winchestert venni. Egy 200 gigás Samsunggal a táskámban léptem ki a boltból, és még bőven 20ezer Ft alatt fizettem. Utána elugrottam még McDonald’s-ba, a Libribe és az Alexandrába.

Mikor leszálltam a 120-asról, akkor jutott eszembe, hogy a tegnap elhunyt Nightwalker nevét mégsem adhatom az újnak, és elkezdtem gondolkodni valami neven. Végül aztán úgy döntöttem két partícióra bontom a vinyót, és az egyiket Castornak a másikat Polluxnak neveztem. A két név a görög mitológia spártai testvérpárjára utal, kiknek az anyjuk volt csupán közös. Castor apja Léda halandó férje, Tündareusz, míg Polluxé maga a nagy Zeusz volt. Majdnem teljesen egyformák voltak, csupán annyiban különböztek, hogy Pollux arcán láthatóak voltak sikeres ökölvívó karrierjének nyomai. Pollux, lévén félig isten volt, arra rendeltetett, hogy az égbe szálljon, ám ő ezt visszautasította, mondván ha Castornak meg kell halnia, akkor ő nem akar isten lenni. Zeusz végül úgy döntött, továbbiakban felváltva egy napot az alivlágban egyet pedig a felvilágban tölthetnek felváltva. Őket ábrázolja az ikrek csillagkép.

Remélem, mivel halhatatlanokról kapták a nevüket a partíciók, ez a merevlemez tovább bírja majd, mint az előző… megjegyzem a Nightwalker sem volt épp halandó, ő volt ugyanis a Vadon hercegnője c. fantasztikus Miyazaki remekmű Erdő szellemének (Forest Spirit) éjszakai alakja. A film végére sajnos elpusztítják… talán ez a sors érte utól a róla elnevezett winchestert is. (A képen látható kis fehér dolgok a kodamák, fa szellemek.) Isten veled, Nightwalker!

ui.: nem vagyok ám babonás… kicsit sem