Mikor már régóta egyedül van az ember, önkéntelenül is sokkal inkább eszébe jut, hogy akivel találkozik, az lány. Még ha csak egy jóbarát is, akivel tisztázottak a határok. Mégis előfordul, hogy az embernek folyton az jár az eszében, hogy melyik útbaeső sarkon csókolhatná meg, vagy hol lenne a környéken a legalkalmasabb egy kiadós szexre…

Világos, hogy csak fantázia, hisz intelligens ember nem zabál, ha kaját lát. Akkor eszik, amikor annak az ideje van, meghát azt, amit lehet. Nincs ez másképp a fenti esetben sem. Nyilván nem kapjuk le a gyerekkori lány pajtást, és nem tesszük magunkévá a ruhabolt próbafülkéjében (néha igen, de azt sose mi akartuk ). Ám, ha folyton ezen ösztönök visszafolytásával kell küzdeni, az kemény dolog. Megoldás: nem gondolni rá?

Ugyan már, nincs az a férfi, akinek vér folyik az ereiben és nem jut eszébe egy csinos nőről, hogy milyen lenne vele. Szóval visszafojtani az ilyesmit se jó. Nehéz dolog a magány okozta éhség felfokozott, csapongó és igazából céltalan vágyait kordában tartani, hisz azonnal meglátszik az emberen. Azt mondják: “látszik, hogy nagyon akarod, ne akard ennyire!”

Akarhatom kevésbé… és erre vágyik egy nő, akivel találkoztunk, hogy ne akarjam nagyon csak kicsit? Nem nem. Az van, hogy majd ő kitalálja. Ha bejössz neki, akkor akarhatod nagyon, lekaphatod a sarkon, és megdöntheted a próbafülkében. Sőt, talán akarnod sem kell, majd ő akarja helyetted. Aztán van, hogy nem akarja, mert nem jössz be. Akkor meg akarhatod bárhogy… rosszabb esetben elküld a fenébe, jobb esetben, finoman fogalmaz, és megpróbál segíteni: “látszik, hogy nagyon akarod, ne akard ennyire!”

Mese szitu:
A filmekben látni, hogy egy nő és egy férfi tök közömbösen találkoznak, vagy talán az egyik kicsit vonzódik a másikhoz. Kedélyesen, nyugodtan élik az életüket, majd egyszer véletlenül elcsattan az a csók, stb. Na, hát ez mese. Vannak filmek, amik nem ilyen mesések, azokat érdemes megnézni.

Valós szitu:
Belép az ember egy idegen helyre, körülnéz, és rögtön az ellenkező nemet keresi. Tudni akarja, ki van itt, aki tetszik neki. És az ellenkező nem tagjai sem restek, végigmérik a jövevényt, és akinek tetszik, az megjegyzi magának. Aztán futják a köreiket, de végül az egyik megáll. Ez egy nagyon bonyolult helyzet. Van aki csak azért futtaja a másikat, mert élvezi, hogy fut, de soha nem fog megállni. És van aki egy idő után megunja a futást, pedig a következő kör lett volna az utolsó.

Rásegítéses szitu:
Páros randi, vagy a baráti társaság meghív téged és egy másik magányos ellenkező neműt egy buliba, ahol nyilvánvalóan ti vagytok egyedül. A páros randi ennek a legkisebb létszámú esete. Törekednek, hogy kettesben legyetek, oltanak előtte egy hétig a másikról. Elég nagy a nyomás, de sok esetben pont ez segít átlépni néhány íratlan szabályon.

A fenti helyzetek mind arra építenek, hogy akkor lesz valami, ha azt mindketten akarják. A fiúk kalandozóbbak, könnyebben belemennek valamibe, ami bizonytalan. Próbálják a helyzetből a legtöbbet profitálni, és a szívük is erősebb anyagból van, mint a kislányoké. Már amelyiké… mert van aki félti a kis szívét, és nem csak az törné össze neki, ha vele szakítanak, de ha neki kellene, mert nem jött be a dolog. Meg se próbálják hát. A másik meg akár márvány is lehetne, ha tetszel neki, magáévá tesz, majd kidob a szemétbe. Ha nem tetszel, akkor ki se vesz a szemetesből, és ezt a legbájosabb pillantással adja a tudtodra

Konklúzió:
Nem baj, ha vágyakozunk, de figyeljünk, mert vágyaink az arcunkra ülnek. Aztán ha összejött a dolog, akkor nagyon gyorsan felejtsük ezt elm, mert egy kapcsolatban meg az a fontos, ha vágyak sugároznak egymásra.

Furcsa nem? Normális esetben az egér meg a sajt imádják egymást… és az egérfogóra is sajtot tesznek. Az ember nem hülye, látja az egérfogót a sajt mögött, néha akkor is, ha nincs ott. A bizalom megnyugtat és megvakít, vigyázni kell vele.

Érdekes volt a mai nap. Nagyjából úgy zajlott, ahogy terveztem… az elején. Délelőtt bementem melóba, és hazahoztam a gépet, mert azon tudtam csak megcsinálni a mérés házit. Voltam boltban, vettem sajtot…

Betettem egy tálca “márkás” sajtot a kosaramba. 300 Ft, 125 gramm. Aztán ahogy mentem el a felvágottas pult előtt, megláttam a nagy sajtokat is. Kértem fél kilót, 600 Ft. Nahát, dupla olyan drága a márkás sajt. Hát, nem volt véletlen, amit vettem, ugyan olcsó volt, de nem is olyan finom. Magában nem is nagyon jó, szendvicsben, melegítve elmegy, de úgy is érezni… nem az igazi. Azt hiszem, ha ez elfogyott, maradok a régi, jól bevált Sole és Tolle sajtoknál.

Aztán itthon ettem, neteztem, valahogy nem vitt rá a lélek, hogy nekifogjak a dolgomnak. Valamikor délután el is aludtam egy időre (valszeg ezért vagyok még ébren). Végül aztán 7 óra tájban nekiültem, hogy megcsináljam a házit. Nehéz kezdés után jött egy ötlet, és sikerült megcsinálnom a feladatot. Assembly nyelven kellett egy processzor programját megírni, ami a laborban lévő tesztpanelt működteti. Lényege: állítható oldalú kocka (1-15), véletlenszám, gombnyomásra. Az utolsó másfél óra éjfélig már azzal ment el, hogy finomítottam rajta, így végül már nagyon szép eredményt produkált, és nem csak össze volt tákolva. Megcsináltam a folyamatábrákat, kinyomtattam, bepakoltam mindent a táskába… középsuli óta nem csináltam ilyet.

Igazodva a kezdeti terveimhez, mikor befejeztem, leültem még kicsit WoW-ozni. Az is jól ment, PvP battleground-oztam, 2 Warsong Glutch, másfél óra alatt. Mind a kétszer vesztettünk, de látszólag jól vizsgázott az Arms-os talentezés. Magasabb szintűeknek elég jó eséllyel mentem neki, segítséggel meg biztos volt, hogy én jövök ki a élve. 92 HK, 32 halálozás ellenében nem rossz arány. Ha így folytatom jövő szerdára Sargeant leszek… persze, ha addig nem jön meg a 2.0-ás patch, mert akkor megborul minden a PvP rangok terén. Eddig bárhol olvastam sehols se jött le világosan, hogy a patch és a Burning Crusade pontosan hogy változtatja meg a rendszert, csak annyi biztos, hogy a HP (becsületpont) fizető eszközként lesz használható a megfelelő felyeken.
Aztán gondoltam, lefekszem. Van még 5 óra, bőven kialszom magam. Na ja, csak nem ment. Forgolódtam fél órát, aztán megnéztem két Szellemirtók részt… de nem segített. Most itt ülök, és blogot írok, ha nem álmosodok el, akkor inkább már le se fekszem. Jobb híján visszamegyek játszani, mert 8-kor kéne kelnem, és előtte 2-3 órával már nem alszom… ha nem ébredek fel, az rosszabb, mintha álmosan megyek be. Ez a mérés elvileg csak az itthoni feladat beadásáról és teszteléséről szól többnyire. Majd meglátjuk.

Aki bír aludni, annak jó éjt!

Hát… nézzétek meg.

Ordított, röhögött az egész terem. Leírhatatlan… olyasmit láttunk mozivásznon, mint eddig még soha. Egy szót se mondanák, mert minden percét személyesen kell átélni. Talán azt hiszed majd egy ponton, hogy ez a csúcspontja a hülyeségnek, de nem… az az első ilyen pont, és még lesz!!!

Éljen Kazahsztán és az ő nagy fehér fia!!!

Ez lett az új “rövid izé” szöveg, amit a cím mellé szokás írni. Abból az alkalomból változtattam meg, hogy maga az oldal is változott kicsit.

Feltűnően üres volt az oldal teteje, és ezért beraktam egy csíkba ezt a képet.
A menüt is átalakítottam, egy oldalon láttam ehhez hasonlót, és nagyon megtetszett.

Hát így lettünk v2.1.

Említettem régebben, hogy a Battle Royale-on kívül volt még egy Level 31 Dwarf Warrior is, aminek sok időt szenteltem mostanság. Nos, azóta történt egy s más, de kezdjük az elején.

Inti (lvl41 Dwarf Warrior)
Egyik délután a Tomival arróbeszélgettünk, talán csinálni kéne egy másik karaktert WoW-ban. Mert ugye van Mardeus, de olyan nehézkes vele, meg hát jó lenne magyarokkal játszani, és a szövetséges oldalt is kipróbálni. Így jutottunk aztán oda, hogy megcsináltam Intit, egy törpe harcost. A névválasztás azon alapult, hogy vajon foglalt-e a becenevem a Ragnaros szerveren. Nem volt, és kb level 10 környékén jutott eszembe, hogy talán nem is ezt akartam… akkor viszont már volt benne munka, nem akartam újrakezdeni csak a neve miatt, és végül elfogattam ilyennek.

Nagyjából két hét alatt jutottam el a 30-as szint közelébe, akkor csatlakoztam a Vihar klánhoz, és ahogy az várható volt lelassultak a dolgok. Újabb két hét kellett, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, aminek persze oka volt, hogy egyre kevesebb időm maradt játszani mostanában. Közben rengeteg új embert ismertem meg, magyarokat, külföldieket egyaránt. Volt egy srác, aki már a 7. lvl60 karaktert csinálta éppen… az előzőeket eladta, jó pénzért! Ő mutatta meg, hogy harcol egy Warri… teljesen megváltozott a játékstílusom a hatására.
38 körül kezdtem észbekapni, ugyanis 40-en lehetőség nyílik hátast (mount) venni, ami 60%-kal gyorsabb, mint futkosni a pályán fel-alá. Csakhogy a hátast megülni komoly dolog, 81 arany megtanulni (lehet olcsóbb is, de minimum 72g). Erre jön még a normál hátas ára, ami jólnevelt törpe esetében egy Kos (Ram), 9 aranyért (min 8g). Szóval elkezdtem gyűjtögetni. Valószínűleg ez volt a legfontosabb tényezője a fejlődés lassulásának. Farmoltam többnyire, illetve rengeteg időt töltöttem az Aukciós Házban, saját ajánlataimat megtenni, illetve nyerő vásárokra vadászni. Az egyik ilyen volt, mikor egy 14 aranyért eladható pajzsot sikerült 2-ért megvenni és végül 10 aranyért eladni. Közben keserédes ízzel a számban megléptem a 40-et, mert ugye se mount, se tréning, mert az pénzbe kerül, és nem költöttem semmire, csak ami feltétlenül kellett, meg az AH-s befektetésekre persze. Egyik nagy buktám volt a papagájok felvásárlása, mert sajna drágábban nem keltek el, még mindig van belőlük.

Inti és a Kos

Aztán jött a 41, ekkor viszont már közel jártam. 70 arany környékén. Ekkor kelt el a pajzs, és még néhány dolog, így karnyújtásnyira kerültem a hátashoz. Nekivágtam hát és a maradékot is összeszedtem, majd végül elmentem és megvettem. Maradt 1 aranyam, és némi ezüstöm (annó 2 arannyal indultam, amit Tomi adott ajándékba), de megvan a Kos!

Thyna (lvl8 Gnome Warlock)
Időközben csináltam egy altot (a fő karakter alteregoja) a szerveren. Ő lett Thyna, a gnóm warlock lány, aki jelen pillanatban már a 9. szintet tapossa. Terveim szerint Alkimista lesz, és Inti keze alá dolgozik majd lépten nyomon, cserébe pedig megkapja a szintjének megfelelő legjobb cuccokat

Hát ennyi történt nagyjából WoW-ügyileg az elmúlt pár hétben.
(Igen, Mardeus-szal azóta nem történt semmi… )

A lvl40 olyan, mint a 18. születésnap. Nagyon várod, de igazából nem történik semmi.

Egy ismerősöm azt mondta: “visítva röhögtünk 10 percig”

Nem vagyok jó kritikus. Általában a jó dolgokat keresem egy filmben, hogy igazoljam magamnak, megérte megnéznem, és persze, hogy jó élményként maradjon meg. Ezért többnyire tetszenek a filmek, és ha valaki azt mondja jót nevetett valamin, akkor azon lehet még én is fogok. Így történt, hogy a tegnapi mozizás alkalmával ezt választottuk végül.

Hát röviden: ez a film megy, és nem áll le, nincs pihi, néhányat szusszansz egy komolyabb jelenet után, de aztán pörögsz tovább. A főhős, Chev Chelios (Jason Statham) egy napját végigrohanja, hullanak lépten nyomon a kezek, a fejek, ömlik a vér… szex, dorgok, fegyverek, gyógyszerek [epi.neph.rine]. Menni kell, menni kell! És közben az az elhaló csengőhang… Páratlanul jó britis akcentus, valamint a hollywoodi vegyes angol slang, nigga’…

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Chev Chelios csengőhangja (crank.mp3)
Azok kedvéért, akiket megragadott a dallam.

Na igen, ez jó, izgi, meg minden. Az már kevésbé, hogy a mellettem ülő fickó lába valószínűleg rohad. Arrébbültünk, de hát ez nem az a film, amit egy lány szívesen néz… úgy általában. A partner hangulata kihat rám is, én választottam a filmet, ergo: felelős vagyok a szórakozásért. Vagy ez hülyeség?

Konklúzió: nem egy rossz film, de hangulat kell hozzá… mindenesetre, azt hiszem, más körülmények között, egyszer még meg kell néznem, mielőtt levonnám a végkövetkeztetést.

Megnéztem a filmet. Jól sejtettem, közel sem adja vissza, amit a könyv, de önmagában nem rossz. Így, hogy olvastam, úgy tűnt, mintha kiragadtak volna fontosabb jeleneteket, és a közöttük lévő részt átpörgették volna. Sok dolog picit máshogy történik, gyakorlatilag különálló mű, amin érződik, hogy a könyv inspirálta. A nevek azonosak, és nagyon meglepett, hogy még mielőtt bemutatták volna őket, ki tudtam találni sok szereplő nevét. Jól válogatták ki őket. Számomra nagyon gyors volt, tekintve, hogy nagyjából 3 hétig volt a napjaim része a könyv. 2 óra alatt nagyjából 40 ember halálát végignézni… az még egyszerű matekkal is, 3 percenként egy hulla. Nem horror, de azért van egy két igen komoly rész benne.

Talán több ilyen, könyv alapján készült filmre is igaz, de erre különösképpen:
“A trailer a film előzetese,
a film a könyv trailere.”

Ígértem, hogy megírom, mi a hanyagságom oka. Kezdjük az elsővel.

A BATTLE ROYALE egy könyv. Takami Kósun, japán író műve, ami hatalmas sikert aratott megjelenése után, de legalább akkora botrányt is kavart. A történet egy fiktív diktatórikus távol-keleti országban játszódik, ahol a Kormány hosszú évek óta vezet egy kísérletet. Minden évben 50 harmadikos (középiskola harmadik osztály, náluk ez a gimnázium előtti fokozat, 15 évesek) osztályt kiválasztanak, nagyjából hetente egyet. Az osztályokat (kb. 40 fő, fiúk és lányok azonos arányban) egy mesterségesen elszigetelt, de mégis valós környezetbe helyezik, majd egyenként fegyvereket- és azt a feladatot kapják, hogy öljék meg egymást. A helyszínt csak a győztes hagyhatja el élve.

Sokan most biztos azt gondoljátok, lelőttem egy komoly részletet, egy meglepő tényt, ami sokkolja majd az olvasót, de tévedtek. Ez az alap. Ezt érdemes tudni, meg sincs értelme lepődni ezen, igaz, ahogy ezt a könyvben közlik, az mégis elég drasztikus. Ám, attól még ez csak a kavics, amit beledobtak a tóba, és a fodrok a vízen, amit kavar, az a lényeg.

Kimondottan fontos szerepet kap a bizalom, a szeretet, és a számítás. Furcsa görbe tükre a könyv való életünknek, hogy csapjuk be egymást, vagy, hogy a bizalmatlanság milyen súlyos következményekkel járhat, ha emberek egymásra vannak utalva. A mi életünkben ez többnyire egy veszekedéssel lerendeződik, itt viszont legtöbbször halál a vége.

A könyvből készült egy film is, aminek rendezői változata csak arra vár otthon, hogy megnézzem, de arról valószínűleg nem fogok írni. Már csak azért sem, mert a könyv elolvasásával már sok újat nem adhat. Arra leszek csak kíváncsi, hogy mennyire lesz lépes érzékeltetni a könyv hangulatát.

Régebben még nem láttam Magyarországon, így feltételezem, az Ulpius-ház jóvoltából, először vehetjük kézbe magyar fordításban. Aki szeret olvasni, annak mindenképp javaslom, hogy szerezze meg, nagyon olvasmányos, és meglepően gyorsan lehet vele haladni, nem vesz el sok időt. Én többnyire buszon, villamoson vagy hazafelé Lajosmizsére olvastam.