Mert ugye semmi nem mehet má’ simán, ugye?

Az a helyzet, hogy a csodás zárcsere óta nem működik a kaputelefon. Jobban mondva két napos haláltusát vívott az alábbi forgatókönyv szerint: Tegnapelőtt, mikor reggel jött munkatársam, még tudtam vele beszélni, mikor felcsengetett, de nem tudtam neki kinyitni az ajtót. Tegnap este pedig a pizzafutár már azt se hallotta, amit beszélek neki… ajtónyitásról nem is beszélve.

Ma felhívtam a közös képviselőt, aki megnyugtatott, ez nem társasházi probléma, de majd szóljak, ha otthon tudok lenni, és akkor szól a szerelőnek. Ez leghamarabb januárban lesz, mivel én holnap hazamegyek az ünnepekre, és csak Szilveszterkor jövök vissza. Igazából nem zavar, tegnap is csak ezerrel nyomta a csengőt a pizzás, míg fel nem csaptam a lépcsőházi villanyt, aztán lerohantam 4 emeletet papucsban…

Régebben már írtam egérbajaimról, amiket akkor meg is oldottam. De az nem lehetett végleges…

Pár hete a LX7 ismét nem akart kattanni balra, szétszedtem… ez nem is volt olyan egyszerű. Alapvetően nem látszanak a csavarok. Kiderült a lábacskái alatt vannak, és ezt csak azért vettem észre, mert már elhagyta szegény az egyiket. A másik is néha leesik, de azt még mindig megtaláltam. Szóval szédszedtem, és a nyomófelület meg a mikrokapcsoló között akkora porcica (érted, cica az egérben) volt, hogy csak na. Kitakarítottam… na így meg túlérzékeny lett, már hozzászoktam, hogy erősen kell nyomni, erre most alig érek hozzá már kattan. Kicsit rosszul is szerelhettem össze, mert egy kis felületi elem kiáll. Ha, ehhez hozzávesszük, hogy már több, mint 2 éves, számomra adódott a megoldás, ideje lecserélni.

Már hónapokkal ezelőtt kinéztem egy újat, még a kattintási bajok idején, de akkor nem volt rá keret, meg sikerült is orvosolni a problémát, ugye. Jobban belegondolva az egér csapkodásával akkor azt értem el, hogy az eminens porcica elmozdult a mikrokapcsolóról, és ezért volt akkor jó egy darabig. A kiszemeltem is Logitech, egy vezeték nélküli rágcsáló, VX Revolution néven. Ez az MX Revolution asztali monstrum kisebb, notebookhoz való változata. Van még ennél is kisebb, a VX Nano, de az meg már túl kicsi, nem is beszélve róla, hogy jóval drágább.

Tegnap végül eljött a nap, elmentem a Red Tower Computerbe, és megvettem. Annó az egérbajok idején láttam az árlistájukban a SteelPad egérpadokat is. Kapva az alkalmon vettem egy QcK-t otthonra és egy QcK Minit a laptophoz is. Otthon kicsomagoltam szépen, és kipróbáltam… hát fantasztikus, nagyon finoman kattan és rendkívül pontos. Meg is született a döntés, kispadra kerül az MX610 és az LX7 is. Tartalékban tökéletesen jók lesznek, ha valami baj történne a VX-szel, amiből utazó egeret csináltam. Két egeret kellett volna vennem talán, de nem akartam, lehet eljön majd az ideje, hogy veszek még egyet

Miért van szükség olyan emberekre, akik miatt igénytelennek kell éreznem magam, ha tetszett valami?

Mielőtt megmagyaráznám ezzel mire is gondolok, kezdjük egy kis fogalom magyarázattal:

design patterns, fejlesztésiminták – ezt a kifejezést a programfejlesztésben használjuk. Olyan programokat értünk alatta, amiket már mások megírtak egy adott problémára. Felhasználásukkal megspórolunk magunknak egy csomó időt, ha felismerjük saját programunkban ezeket problémákat, és a hozzájuk tartozó design patternt használjuk, ahelyett, hogy egy sajátot fejlesztenénk. További előnye, hogy ezek a kódok hozzáférhetőek, és folyamatosan javítgatják őket, amitől stabilak, gyorsak és megbízhatóak. Biztos alapként szolgálhatnak a mi programunkhoz.

Az imagination patterns, vagy képzeletminták is hasonló. Az egész azon alapul, hogy ebben az esetben a megoldandó projekt egy könyv elolvasása, és annak elképzelése, amit abban leírtak. Alapesetben, mikor olvasunk, elképzeljük a szereplőket, a helyszíneket, egy saját képet alkotunk az egészről. Az, hogy a végeredmény, az a film, ami a fejünkben lepereg olvasás közben tetszik-e, vagy sem, nagyban függ attól is, hogy mennyire tudtuk elképzelni az egyes dolgokat. Viszont ez határozza meg azt is, tetszett-e a könyv.

Itt jönnek be a minták. Abban szerintem mindenki egyetért, hogy sokkal könnyebb elképzelni valamit, amit már láttunk. Aki látta már a Csillagok Háborúját, annak sokkal könnyebb elképzelnie egy űrcsatáról szóló fejezetet egy könyvben, mint annak, aki még sosem látott ilyesmit.

Gyerekeknek szóló könyvekben rengeteg a kép. Ennek elsődleges célja, hogy a kicsi, aki olvassa, vagy akinek felolvassák, kapjon egy kis segítséget ahhoz, hogy elképzelje a mesét. Erre nyilvánvalóan szükség van. Nem véletlen tehát, hogy a gyerekek azokat a könyveket szeretik jobban, amikben vannak képek. A képeket nézve egy színesebb filmet lát maga előtt, jobban fog neki tetszeni a mese és ezzel együtt a könyv is. Ezt nevezhetjük első generációs, vagy mellékelt képzeletmintáknak. Az idősebb korosztálynál már nem ez dominál, de még mindig megtalálható, gondoljunk csak a borítókra.

Ahogy idősebbek leszünk, a korosztályunknak szánt könyvek nagy része már próbál építeni az alapműveltségünkre. Íróktól, történelmi személyektől idéznek bennük, olyan dolgokat említenek csak pár szóban, amiről feltételezik, hogy az olvasó tisztában van a jelentésükkel. Ezek az második generációs vagy alapműveltségi képzeletminták.

Sokáig csak ez a két alapvető minta típus kétezett, de a mozgókép megjelenésével elkezdett kialakulni egy újabb. A filmek nagy része valamely könyv alapján készül. Profi rendezők, producerek, színészek dolgokznak azon, hogy szemmel látható “valósággá” változtassák azt, ami eddig csak a képzeletünkben élt. Kezdetben a film nem volt képzeletminta, hisz az emberek általában azután látták, miután már olvasták a könyvet. Sok esetben nem is tudták befogadni más elképzelését, arról, amit ők megalkottak maguknak, és csalódottan tértek haza a moziból. A technika fejlődése, a világ felgyorsulása viszont azt eredményezte, hogy már egy olyan generáció van felnövőben, akik sok esetben hamarabb látják a filmet, mint, hogy olvasnák az alapjául szolgáló könyvet, így alakultak ki a harmadik- vagy új generációs képzeletminták.

Több különböző változata is van az új generációs képzeletmintáknak. Kezdjük a legyegyszerűbbel a filmműveltségivel, ami az alapműveltségihez hasonlóan, arra épít, hogy az olvasó már látott olyan jelenetet, amiről épp szó van. Nyilvánvaló, hogy az írók általában nem szándékosan nyúlnak ehhez, ők részletesen leírnak mindent, hogy bárki el tudja képzelni, de nem tagadhatjuk, hogy egyszerűbb a dolga az olvasónak, ha látott már ilyesmit.

Másik változat a konkrét képzeletminta, ami az első generációs mintákkal rokon. A közös bennük, hogy a minta az adott történethez kapcsolódik. Ilyen például az, ha megnézünk egy filmet, vagy egy sorozat pár részét, mielőtt elolvasnánk az alapot szolgáltató könyvet. Itt rábízzuk magunkat azokra a (hollywoodi) profikra, akiknek a szakmájuk a képzelet megvalósítása, hogy adjanak nekünk egy változatot arra, hogy is nézhetnek ki a szereplők, milyen a hangjuk, a mentalitásuk, milyen aláfestő zene passzol az egyes jelenetekhez. Ezek felhasználásával egy teljesebb élményt nyújthat a könyv.

Említést érdemel még egy harmadik típus is, amit inverz képzeletmintának hívhatunk. Ezek többynire számítógépes játékok. Egy képzelet anyag, és egy történet, amit végigjátszunk. Ebből aztán merítenek az írók, és könyveket írnak a történet alapján. Azért inverz, mert előbb létezett a képzeletminta, mint a könyv, és az esetek 99%-ban azok olvasnak game lore (a játék környezetében játszódó történet, ami azokat a dolgokat meséli el, amivel a játék során csak érintőlegesen találkoztunk, vagy úgy se) könyveket, akik játszottak a játékkal, azaz birtokában vannak a játék adta képzeletmintának.

Azzal kezdtük, hogy léteznek fejlesztésiminták. A programozásban jelenleg egyre jobban kezd elterjedni a használatuk, míg régen az számított nagy teljesítménynek, ha valaki saját maga írt meg mindent a programjához. Jelenleg ez a felfogás idejét múlt, és nagy projektek esetében a szűkös időkorlátok miatt nem is gazdaságos. A minták használata olyan gyakorlat, ami csak hasznára lehet egy projektnek. A képzeletmintákkal ugyanez a helyzet. Valószínűleg sokan elutasítják, amiket írtam, és szerintük a saját képzelet a legfontosabb. Szerintem viszont itt is az a tendencia, hogy az élmény maximalizálása érdekében a minták tudatos használata elengedhetetlen.

Tegnap este hazaértem, és mentem volna be a lépcsőházba, mikor…

Furcsa volt, hogy máshogy nézett ki a zár, meg a gombkilincs, mint régebben. Ugyan már, biztos csak nem figyeltem meg, ki nézegeti a kilincset a bejárati ajtón egyébként is. Kulcs bedug, elfordít, semmi. Nem nyílik. Ehh… többszöri próbálkozás után kénytelen voltam megbizonyosodtam arról, hogy valóban a jó ajtón próbálok behatolni. A Csengősor is stimmelt, akkor a zárral lesz valami.

A földszinten lakó családot szegről-végről ismerem (az csaj nővérétől vettem a lakást), becsengettem, kétszer. Na, pont nem voltak otthon. Ok, akkor telefon a közös képviselőnek. Ők borzasztó aggódó, és kétségbeesett hangon közölték, hogy zárcsere volt, és nem kaptam kulcsot. Meglepő, de erre magam is rájöttem, érdeklődtem, mi a megoldás. Válasz: csengessek be a Szakács nénihez, aki majd beenged, és kérjem el a kulcsát, neki meg majd holnap adnak egy másikat. Gondolom feltételezték Szakács néni nem egy kimozdulós típus. OK.

Azért megkérdeztem, miért nem volt ez kiplakátolva, mint minden más egyébként. Rossz ötlet volt, elkezdtek össze-vissza hadoválni, hogy már egy hete kicserélték. Nyilván nem, hisz otthon voltam a múlt hétből 5 napot, és csak szombaton mentem Mizsére. Na erre még jobban összezavarodtak, hogy melyik lépcsőház is… mondtam, hogy köszönöm, és letettem.

Becsengettem a Szakács nénihez, aki készségesen beengedett, de a kulcsát nem akarta odaadni, sőt biztosított róla, hogy a lakatos otthagyta nekem a sajátom az ajtómnál. Na tuti, ami tuti, azért a fia kulcsát odaadta, én meg felmentem, és tényleg ott volt az enyém. Visszamentem, Szakács néni jót nevetett, mikor mondtam, hogy a közös képviselőék azt se tudják mit csinálnak, visszaadtam a kapott kulcsot, és felmentem a lakásba. Röpke negyed óra alatt el is jutottam a bejárattól a szobámig, vicces volt.

UPDATE: és tényleg

Ma a Sorozatjunkie-n az egyik bejegyzés egy Afterworld nevű 3 perces részekből álló sorozatra hívta fel a figyelmet. Első 10 részt lehet megnézni simán YouTube-on, a többi macerásabb, de nem is ez a lényeg. A sztori az, hogy egyik reggel nincs többé technológia, és az emberek 99,9%-a eltűnt. A főhős pedig próbál túlélni… nagyon odabasz a hangulata, igazi depresszív, de mégis nézed a részeket egymás után.

Aztán elgondolkodtam, hogy ez a téma ilyen népszerű lenne?

Volt annak idején egy olyan jelenség, amit Hideg Háború néven emlegetünk. A 2. Világháború utáni atomfegyverkezése a nagyhatalmaknak felébresztette a rettegést (főlag az amikban), ugyanis kiderült, annyi bombát gyártottunk, hogy azzal leradirozhatjuk magunkat a bolygóról. A postnukleáris világ, a fallout… mivel féltünk, hogy megvalósul, fantáziáltunk róla. Filmek (Postman) és játékok (Fallout) készültek a témában, amik az érdeklődők szemében sikeresek is voltak.

Aztán véget ért a Hideg Háború, és lassan lecsengett a téma. A Szovjetúnió felbomlása után az Egyesül Államoknak nem volt konkurenciája ekkora fegyverkezéshez, és tekintve, hogy a megelőző években rendesen bespájzolt, nem is kellett neki. Sőt ezt a pozíciót, mint a Hideg Háború ki nem mondott győztese, a mai napig felhasználja, mikor megelőző csapásokat mér, rendet rak, vagy csupán az ENSZ-ben, vagy a NATO-ban úgy dönt, ő most nem csinálja, amit a mazsolák, mert csak. Az álomgyár, az amerikai fantázia elvesztette egy nagy inspirációját, a nukleáris támadástól való félelmet…

2001. szeptember 11. a barlanglakó fanatikus nomádok elintézték, hogy Amerika lefossa a bokáját, és nem is kellett sok idő, hogy kikombinálják az emberek: újra lehet félni. Az állítólagos iráni urándúsítás, amiről Bush rendszeresen beszélt, a közelkeleten tartott haderő, és a terrortámadástól való félelem mind mind közrejátszott benne, hogy kialakuljon a nukleáris terrorizmus képe. Így el is érkeztünk napjainkba: Jericho, Fallout 3, Afterworld, stb.

Meg kell említenem a Next c. filmet külön. Azért külön mert érdekes a helyzete. A történetet Philip K. Dick írta még a Hideg Háborús fantázia hatása alatt, viszont a filmet a jelenlegi nukleáris terrorizmus fantázia hívta életre.

Ma megint főzőcskézés napja volt. Carbonara spagettit csináltam. Alapanyagok:

- 2 szelet tarja
- egy kis darab sajt
- 2 deci tejföl fele
- 250 g spagetti tészta
- só, olaj

És az eredmény:

Nagyon fincsi lett

Az alábbi párbeszéd az AdiumX nevű Mac-es IM kliens fejlesztői blogján olvasható (link), ahol egy hibával kapcsolatban érkeztek hozzászólások. A lényeg, hogy a Microsoft szűri az MSN rendszeren áthaladó üzeneteket, és amit veszélyesnek talál, azt cenzúrázza. Az eredmény: “Could not send; a connection error occurred”, azaz nem kapja meg a partnerünk az üzenetünket. Az egyik ilyen dolog, amire szűrnek, az .info végű domainek. Íme a reakciók:

Why do you want to send a .info URL to anyone? All the quality sites have a .com URL.

msn.com
yahoo.com
cnet.com

Learn the internet.

Nyílvánvalóan vicc, de várjunk, hisz jött a válasz Jason-tól:

There is no quality site in this list.
But there are many quality sites in the .info TLD. e.g.: http://kuruc.info (news site)

Aha, és itt szétröhögtem az agyam. Idézném a következő hozzászólást is:

And the joke goes whoosh over Jason’s head.

… de mint állat