Elaludtam ma délután tanulás közben. Nem tudom számít-e, hogy mindenféle Aspirin + C, meg NeoCitran vízbenoldósokkal tartom magam emberi állapotban, de álmodtam is, méghozzá nem is egyszerűt:
Kezdődött azzal, hogy valami kis kikötővárosban voltam, nevezzük első játékhelyszínnek, ahol mint a mérgezett egér rohangáltam fel s alá, hogy elérjek valami hajót, de azt hiszem nem sikerült. Letolt valami kapitány, mert a pricessz elveszett, vagy tököm tudja, a lényeg, hogy én azért utána futottam. Hajóról hajóra, mígnem a kikötő egyik végében egy all-you-can-eat-be tévedtem, ahol valami családi banzáj ment. Kicsit zavaros, mert mintha én ott is laktam volna, de nem tudom, mindenféle ismerősök meg rokonok jöttek buta fejjel. Elegem lett kiszaladtam a városba, és valami sikátorig jutottam, mikor felébredtem.
Na nem ám rendesen, álmomban, egy szobában, ami úgy volt berendezve, mint az én gyerekkori szobám, kb 10 éve. Korom sötét van, de valaki alszik mellettem, nem is mert felébred. Talán valamelyik rokonom, de asszem Norbi volt a neve, és nincs ilyen nevű rokonom, ráadásul langyi volt, mert felcsillant a szeme, hogy a “játszópajtása” felébredt. Na egy frászt… ordítani kezdtem, mire felébredtem.
Ugyanaz a szoba, ugyanaolyan sötét, aki most fekszik mellettem egy valós ismerősöm a barátnőjével (tiszta volt kicsoda, de nem mondom el). Ők elkezdtek nyugtatni, de nekem akkor sem tetszett az egész, és ekkor csapó. Egy játékkal játszottam, valami 3d-s máriós dolog lehetett, egy magas épület emeletein jelent meg egy figura időről időre, más és más oldalon, a feladat a földről valami kövér fickót, úgy Chuck Norrisosan feldobni (a napba), és eltalálni az ürgét… álom az álomban, ébredés az SCH tövében.
Na persze a magas épület, és ott a fickó is. A Schönherz betoncsontvázának emeletei között cikázik, maga után hurcolva egy lányt, aki fontos nekem, azt hiszem. Végre megértem, mi a feladat, elkezdek embereket feldobálni, több keveseb sikerrel, a tömeg ujjong egy-egy találatnál, de aztán lassan elszállingóznak, mintha már nem érekelné őket a dolog. Ekkor megjelenik egy Luigi forma ismerős (valahonnan ismertem) és elkezd nekem magyarázni, nem értem miért nem hagyja, hogy megmentsem a lányt. Snitt…
Újra a kikötővárosban vagyok, kis bolyongás után betévedek az épp nyitó all-you-can-eat-be, ahol a pincér, mint egy régi ismerőst fogad, közli a reggeli időszak árát, amjd szó, hogy kicsit várni kel, mert még készülnek a fogások. Elmegy, bejön az a másik csoport, közöttük, egy gyönyörű lány (a princessz, vagy akit toronyból kellett volna megmentenem?). Mellém ül, és még pár ismerősen, a 4 fős asztalhoz. Nyugodt csevely, néha megjelenik haverom, a pincér, akivel reflexesen elsütünk pár üde poént, a lányok az asztalál derülnek, majd a szőke, hozzám hajol, és édesen megcsókol… (nem akarok felébredni). Belép a herceg. Miért herceg? Mert csak, ezt lehet tudni, és jön a dumával, hogy “én csajom”. Nyasgem kötsög, nehogy megzavard már életem legjobb percét, de kirángatnak az étteremből az árokpartra, a szőkém aggódva kiált utánam “vigyázz”. Belöknek az árokba, eltörik a karom. Gondolom eltört, valóságban még nem tört semmim, de ilyen lehet, fáj, fekszem az árokban, a síneken. Megjön a lány, kiráncigál, és elindulunk a kórházba.
Itt még vannak homályos pontok, valami rettenet nagy épületről, de arra nem emlékszem. Az orvosnál bekötik a karom… felébredek… a valóságban. A karom nincs eltörve, lüktetve fáj a mellkasom, lüktetve fáj a fejem, köhögnöm kell. Minden alkalommal, mikor becsukom a szemem, feltűnik a zárókép dokival, vagy valami egészen más? Fáj a torkom, izzadok, ráz a hideg, kiszáradt a szám…
Nem vagyok jól.
Kezdjük ott, hogy létezik egy zenei stílus, a neve Funk Carioca, azaz Funk Rio de Janeiróból. Ez egy Dél-amerikai zenei irányzat, és azokat a bulikat, ahol ez a funk szól, hívják Baile Funknak, azaz Funk Partynak. Aztán persze, ahogy annak rendje és módja van, mutálódnak a dolgok, és létrejött a baile punk…