Naruto szereti a rament… akkor én is akarok olyat enni.
Szombat délben A Senseiben ebédeltünk Mónival. Nem akartam aznap ott enni, de nem tudtam ellenállni Drágám kérlelésének. Érthető, Ő ritkábban jut japán kajához, mint én, meg hát ott van 10 lépésre a lakástól. Beültünk és tanácstalanul nézegetni kezdtem az étlapot. Móni kért egy sushi settet, én pedig tovább tanácstalankodtam. Ekkor megkérdezte a pultos-pincér hölgy, hogy levest nem akarunk-e enni. Levest? Nézem a leveseket: RAMEN!!! Azonnal kértem, és mondtam – én kis tudatlan – hogy a főételt majd kitalálom még.
Kihozták a levest… hát… egy óriási tál középsűrű zöldségleves (mintha miso is lenne benne), tele udon tésztával, tetején pár szelet pirított husi, gomba, nagy halom póréhagyma és egy egész főtt tojás 4-be vágva. (Fotót nem csináltam, de legközelebb fogok.) Kaptam egy kanalat is, de kiderült, hogy az elején legalábbis, ezt nem lehet azzal enni. A tészta hosszú és nagyon egyben van, így akárhogy próbáltam alányúlni, mindig lefordul az egész. Pálcikával ettem hát és iszogathattam volna mellé a levet a tálból, ahogy kell, de nagyon forró volt, így maradt az, hogy kiettem a tésztát meg a többit, aztán bekanalaztam a végén a maradékot.
Ezt a levest én úgy nevezném, hogy a japán gulyás, gazdagon. No nem mintha bármi rokonság lenne a kettő között, de pont ugyanazon a helyen állnak a laktatási skálán nálam. Megeszel egy ilyen levest (több, mint fél liter általában) akkor utána már nem nagyon akarsz enni. Persze nekem még ott volt a 3 grillsaslik a két onigirivel… úgy kellett kigurítani az étteremből a végén.
Végeredményben ízlett, és a Narutóval kapcsolatos újkeletű rajongásom miatt maga a tudat, hogy rament “zabálok” maga egy örömforrás. Olyannyira, hogy kitaláltam, ez lesz a hétfői ebéd is, de most Halas, rákos ramen udon tésztával néven az I Love Sushi tolmácsolásában. Kíváncsian várom…
Köszi!
